BÁDOGKAPUK
Sadira a tyri gladiátor arénával szemközt, az utca túlsó oldalán, egy oszlopos csarnokban állt. A gigantikus aréna magas falait négy emeletnyi márványárkád támasztotta. Az utca szintjén lévő árkádok íve alatt a lelátókra vezető rövid, alagútszerű folyosókba lehetett bejutni. A karmazsinszín nap nemrég kelt fel, de a bejáratok körül már rabszolgák serénykedtek, hogy a közelgő játékokra kellőképpen megtisztítsák a köveket. A visszhangzó folyosókból taligák nyikorgása és állhatatos kopácsolás hallatszott.
— Legalább azt áruld el, miért csinálom! — kérte Agis. Sadira mellett állt, a háta mögött Caro toporgott. — Valahogy nem rajongok a gondolatért, hogy pusztán egy próbatétel miatt teszem kockára az életemet.
A varázslónő megrázta a fejét; a hajtincsei között rózsavörös fénypászmák táncoltak.
— Mi nem így dolgozunk — mondta határozottan. Tulajdonképpen nem hazudott, de nem is mondta el a teljes igazságot. A Szövetség nem hatalmazta fel rá, hogy kapcsolatba lépjen a nemessel. Ő maga döntött úgy, hogy Agis segítségét kéri. — Ha nem sikerül meggyőznöd Tithiant, hogy megtegye, amit kérsz tőle, jobb lesz, ha nem tudsz túl sokat.
— Jobb lesz? — kérdezte Caro ura helyett. — Mármint kinek?
— A Titkos Szövetségnek — felelt Sadira. — Ha Tithian nagyúr rájön, hogy Agis Láthatatlan Ösvényének erejével próbál hatást gyakorolni rá, semmi sem menti meg az uradat, Caro.
A vén törpe Agisra nézett, és ráncolni kezdte tar homlokát a reggeli nap forróságában.
— Jogod van tudni, miért kockáztatod az életedet — mondta Agisnak, és rosszalló pillantást vetett Sadirára. — Ez a nő bolondot csinál belőled, uram.
— Agis volt az, aki segíteni akart. Ő szeretett volna a lázadás részesévé válni — felelt a félelf. — Most itt az alkalom.
A törpe a fejét rázta.
— Akkor is el kellene mondanod, miért...?
— Elég ebből, Caro! — szakította félbe Agis. — Én vagyok az, akinek végre kell hajtania a feladatot. Ha nekem nem fontos, hogy ismerjem az okokat, akkor téged se érdekeljenek.
Caro a gazdájára bámult, és nem erőltette tovább a dolgot.
Sadira megfogta, és melegen megszorította a szenátor kezét.
— Légy óvatos! Amikor visszajössz, ne állj le, hogy szót válts velünk. Menj tovább, úgy hat háztömbnyit, és ott várj be minket. Ha meggyőződtem róla, senki sem követ, utánad megyünk.
Agis elmosolyodott.
— Te óvatos vagy, igaz? — Nem várta meg a feleletet, átment az utca túlsó oldalára.
Sadira utána nézett, és remélte, nem követ el újabb helyrehozhatatlan hibát. Két nappal korábban, amikor Agis felszabadította, attól tartott, hogy a nagylelkűség mögött a templomosok csapdája rejlik, akik így próbálják megtalálni a Szövetség tagjait. Ahelyett, hogy kapcsolatba lépett volna összekötőjével, az egész éjszakát azzal töltötte, hogy várta, rátörjenek a máguskirály pribékjei.
Sadira ezután megpróbált gyanúsan viselkedni. Idegenekkel elegyedett szóba, boltok és ivók hátsó udvarában settenkedett, és egész idő alatt azt figyelte, követi-e valaki, felbukkannak-e a közelében a templomosok, vagy olyanok, akikről lerí, hogy a királynak dolgoznak. Senki sem ment utána, így végül arra a következtetésre jutott, hogy Agis tiszta szívvel, minden hátsó szándék nélkül cselekedett.
Ezután meg kellett hoznia egy nagyon nehéz döntést. Elhatározta, nem tér vissza a Titkos Szövetséghez. Ktandeo már rég száműzte volna a városból, azzal sem törődve, hogy így nem lesz, aki rábeszéli a mul gladiátort Kalak meggyilkolására. Sadira mindent mérlegelve úgy határozott, elfogadja a szenátor által felajánlott segítséget.
A Szövetség nevében tért vissza hozzá, remélve, a férfi befolyását és helyzetét kihasználva elintézhető, hogy újra találkozzon Rikussal. Sajnos rá kellett jönnie: még Agis sem tudná megszervezni a találkát anélkül, hogy felébresztené Tithian gyanúját. Ennek ellenére megkérte, próbálja véghezvinni a dolgot, ugyanis tudta, ha nem sikerül beszélnie Rikussal, kútba esik a Szövetség által kitervelt királygyilkosság.
Az utca másik oldalán, az aréna bejárata előtt Agis megtorpant. A nyitott kapu előtt egy acélpengéjű pallossal felszerelt, savanyú arcú templomos állta el az útját.
— Nincs engedélyed a belépésre — közölte mogorván.
— Agis vagyok, az Asticlesek családjából — felelte a nemes.
— És?
— Tithian... ööö... A királyi építkezésekért felelős főtemplomos itt kért tőlem találkát ma délelőttre.
A templomos arca még fancsalibbá vált.
— Miért nem ezzel kezdted? — kérdezte, s oldalt lépve hátrakiáltott. — Megjött!
Egy másik templomos lépett ki az árnyékok közül. Harminc-harmincöt év körüli nő volt.
— Erre — mutatta az utat Agisnak.
Agis belépett az árkád alá. Az utca ragyogása és a folyosó sötétje között oly nagy volt a különbség, hogy egy pillanatra szinte megvakult. A levegőben égő faszén szaga terjengett, a kőfalak között visszhangot vert az újra és újra lesújtó pörölyök csattanása.
— Azt mondtam: erre! — szólalt meg a templomosnő. Megfogta és durván megrántotta Agis karját.
Kiléptek az aréna oldalán körbefutó, macskaköves teraszra. Mélyen alattuk az aréna homokja sárgállott. A küzdőtér oly nagy volt, hogy még egy mulnak is beletelt volna vagy fél percébe, míg egyik végéből átfut a másikba. A küzdőtér egyik oldalán Kalak óriási palotája magaslott, melynek széles erkélye pontosan az aréna fölé nyúlt. A királyi lakkal szemközti oldalon a kötelekkel behálózott, nyüzsgő rabszolgák seregeivel körbevett szivárványszínű ziggurat állt.
Az erkély alatt kőpadok sorakoztak: a lelátó egészen a homokos küzdőtér pereméig tartott. Agis mögött néhány páholy függött a levegőben. A szenátor nem rajongott különösebben az aréna látványosságaiért, de azt el kellett ismernie, az építmény a maga nemében bámulatos.
A templomosnő végigvezette a teraszon. Kikerültek néhány faszén-parázzsal teli rézedényt, és a köröttük dolgozó, bádogot olvasztó és kalapáló kovácsmestereket.
A kovácsokon túljutva a templomosnő megállt, és az egyik folyosóra mutatott, amin keresztül arra az utcára lehetett kijutni, ahonnan Agis elindult.
— A főtemplomos ott fog találkozni veled.
Agis a sötét folyosóra lépett. A túlsó végén, az utcáról beszüremlő fénykörben látta az őrként felállított templomos körvonalait, ám Tithiannak nyoma sem volt. A rövidke átjáró két oldalán egy-egy kőlépcsősor vezetett fel a lelátóra. A lépcsők felől olyan heves kalapács- és korbácscsattogás hallatszott, hogy megsajdult a füle.
Elindult az őr felé, remélve, tőle megtudhatja, hol leli Tithiant.
A kalapácsok dübörgése alábbhagyott. A bal oldali lépcső irányából valaki elfojtott hangon elkiáltott egy parancsszót. Lánc csörrent. A folyosó végén álló templomos kiugrott az utcára. Nem sokon múlott, hogy a mennyezetről alázuhanó, fülsiketítő robajjal a földre csapódó kapu maga alá nem préselte.
Agis előtt felragyogott saját torz tükörképe. A kapuhoz sétált. Kemény volt, akár a fal. Felületét bádog borította. A fémlemezeket olyan ügyesen illesztették egymáshoz, hogy Agis a tőre hegyét sem tudta volna közéjük feszíteni.
Az egyik lépcsősor felől lépéseket hallott. Megfordult. A folyosón Tithian és néhány templomos közeledett. A főtemplomos szemében öröm csillant, csontos arca szokatlanul vidám volt.
Amikor meglátta Agist, szélesen elmosolyodott, és ölelésre tárta a karját.
— Barátom!
Tithian előrelépett. Megfogta Agis vállát, de ölelés helyett a bádoggal borított kapu felé fordította.
— Nos, milyen? — kérdezte. — Ezen még tűzzel sem lehet keresztüljutni!
Agis bólintott.
— Tényleg nem — mondta. — Kit akarsz kívül rekeszteni?
— Belül — javította ki Tithian. A háta mögött álló templomosok közül néhány elcsodálkozott. — Ha kívül akarnánk rekeszteni valakit, a másik oldalára kellett volna tennünk a bádogot.
— Kegyelmes nagyuram! — szólt közbe az egyik templomos elcsukló hangon. — Bölcs dolognak tartod tudomására hozni ennek a nemesnek, hogy...
Tithian hátrapördült.
— Én döntöm el, mi bölcs, s mi nem az, Orel! — vicsorogta, majd átkarolta Agis vállát. — A barátom éppoly hűséges a királyhoz, mint én magam.
Agis önkéntelenül elmosolyodott. Egy kicsit ironikusnak találta a megjegyzést.
Tithian egy mozdulattal visszavezényelte kíséretét a lépcsőkhöz.
— Szóljatok, hogy húzzák fel a kaput. Beszédem van Agisszal.
— Köszönöm, hogy találkozhatom veled, Tithian — mondta Agis a templomosok távozta után.
— Számomra öröm, barátom — felelte a főtemplomos. A terasz irányába húzta a szenátort. — Mit tehetek érted? Legutolsó találkozásunk nem volt valami kellemes, de szeretnélek kiengesztelni, ha módomban áll.
Agis erőlködve tovább mosolygott. Ahogy eszébe jutott rabszolgáinak elvesztése, újra fellobbant benne a düh. Hogy a haragot elfojtsa, arra a két kisfiúra, Agisra és Tithianra gondolt, akik jó harminc évvel korábban az apja fáróültetvényén játszadoztak. A főtemplomos szemébe nézett, szelíden átküldte elméjébe a gondolatait, és közben megpróbált olyan rést találni a tudatán, amin keresztül észrevétlenül behatolhat.
A szenátor gondosan eltervezte az első támadást: szándékosan választott olyan emléket, amely éppoly kellemes volt neki, mint Tithiannak. Bízott benne, a csapda működni fog, és a közös múlt képei mögé rejtőzve a célja szerinti irányba terelheti a főtemplomos gondolatait.
Tithian ajkán szentimentális mosoly jelent meg. Agis tudta, sikerült a kapcsolatteremtés. Nem erőltette tovább a gondolatot, mert időt akart hagyni Tithian tudatának, hogy megszokja a jelenlétét.
— Annyi munkád van... Így nehéz lehet törődni a birtokoddal — jegyezte meg Agis.
— Időnként valóban nem egyszerű — felelt Tithian.
— Talán segíthetnék.
Tithian kérdőn felvonta a szemöldökét.
— Hogyan?
Tithian tudatalattija elméjének mélyén felfedezte azt az emlékképet, amelyet Agis az imént helyezett el. A múlt csírája gyökeret vert és gyors növekedésnek indult. A főtemplomos gyermekkori önmagára gondolt, a kis Tithianra, aki tizenkettedik évét betöltvén jogot kapott arra, hogy kedve szerint hordja a haját. Tarkóján rövid copfba fogta az aranybarna tincseket. A gyermek Agis fekete haját mindig egészen rövidre nyírták. Tithian haját sohasem kurtították meg ennyire. A szinte kopasz Agisnak nevetségesen elálló fülei voltak…
A két fiú orrát megtöltötte a fáró édes illata. Abban az évben eső hullt a földekre, és a tövises növények mindegyikén megjelent legalább egy hatalmas, vörös virág. A fiúk derekán rövid obszidiánkard himbálózott, kezükben számszeríjat szorongattak. Az ültetvényt a vízgyűjtő medencétől elválasztó szelíd lanka teteje felé tartottak. Varlokra vadásztak.
Ettől az emléktől Agis majdnem összerezzent. Apja még nem jött rá, a pikkelyes csigák milyen fontosak a gyümölcsfák számára, ezért mindig arra buzdította a fiúkat, öljék meg a férgeket, amikor csak alkalmuk nyílik rá. A vadászatok olyan sikeresek voltak, hogy Agis sokszor azon csodálkozott, hogy egyáltalán maradt még fa az ültetvényen, mire megörökölte a birtokot.
A fiatal Tithian már majdnem felért a domb tetejére, amikor hirtelen hasra vágódott, és intett Agisnak, ő is húzza le a fejét...
Az arénában álló felnőtt férfiak agyában mindez egyetlen szemhunyásnyi idő alatt idéződött fel. Agis pontosan erre a pillanatra várt.
— Engedd meg, hogy kézben tartsam a birtokod ügyeit — mondta barátjának. — A te ültetvényed is éppen olyan termékeny lenne, akár az enyém.
Miközben kimondta a szavakat, Tithian elméjében rejtőző tudata belülről kiküldött egy gondolatot:
— Okos ötlet!
Tithian tudatalattija még mindig az emlékek kibontásával foglalatoskodott.
...A gyermek Agis megkérdezte, mi a baj. A gyermek Tithian ajkához emelte ujját, csendre intette barátját, és a domb teteje fölött a vízgyűjtő medence irányába kémlelt.
Tithian emlékei ezen a ponton eltértek Agisétól. A szenátor mindig úgy emlékezett, egy örökkévalóságon át kellett hasalni a porban, a tűző napon. Valami halk zajt hallott a fárók közül, de nem látta, mi neszez. Felhúzta számszeríját, várt, és közben azon töprengett, vajon miféle veszedelmet fedezett fel barátja.
A főtemplomos emlékei szerint a gyermek Tithian átlesett a domb fölött, és mohó szemmel itta a látványt. A tóban Agis gyönyörű nővére fürdött. Tierney nem viselt ruhát...
A szenátor nem tudta eldönteni, a régi eset feldühíti, vagy szórakoztatja inkább. Annyi év eltelt már azóta, és Tithian sohasem árulta el, valójában mit látott azon a napon.
Az arénában álló főtemplomos a barátjára nézett.
— És mit kérsz cserébe mindezért?
A kérdés magától értetődő volt, Tithian hanghordozása azonban óvatosságról tanúskodott. Agis természetesen nem akarta elárulni, valójában mit akar; nem is mondhatta el, hogy csak Rikus és Sadira találkozását szeretné lehetővé tenni.
— Szeretném használni a gladiátoraidat — mondta. — Ne ijedj meg, hetente csak néhány napra. Igazi barátként viselkedtél, amikor nem vitted el valamennyi rabszolgámat, de a birtokon csak nők és gyerekek maradtak, akik képtelenek megvédeni az ültetvényemet a fosztogatóktól. Ha hetente egy-két napra kölcsönadnál néhány gladiátort, ők úgy megritkítanák a rablókat, hogy talán őröket sem kellene állítanom. Mellesleg ez a te harcosaidnak is jó gyakorlás lenne.
Ahogy ezt kimondta, megvizsgálta Tithian tudatát. Az emlék még mindig különbözött az övétől, de már nem sokban.
...Hirtelen három csontos gith bukkant ki a fárók közül. Négyujjú kezükkel egy-egy zsáknyi lopott tövist szorongattak. Mindháromnál lándzsa volt. Tithian emlékeiben Agis látta gyermekkori önmagát. A kis Agis felugrott és lőtt. A nyíl a rablók vezérét ölte meg. A gyermek Tithian sokkal lassabban reagált, mert minden figyelmét lekötötte a gyönyörű fiatal nő.
Tithian kínlódva felajzotta számszeríját. Agis közben kivonta kardját, és megtámadta a második githet, aki ijedtében elhajította zsákját. Tithian is lőtt. A nyíl egyenesen Agis feje felé száguldott. Agis meglóbálta a kardját, és egyetlen csapással lemetszette a gith fejét. A lendülettől megtántorodott — ennek köszönhette, hogy Tithian nyila elzúgott a feje fölött, és a harmadik rabló dülledt szemébe fúródott.
A felnőtt Agis meglepődött. Az elmúlt huszonöt esztendőben úgy hitte, egy jól időzített, pompásan célzott lövés mentette meg az életét. Szerencsére olyan mesteri módon használta az Ösvény módszereit, hogy az emlékek közötti eltérés nem okozott zavart terve végrehajtásában. Újabb gondolatot ültetett Tithian elméjébe:
— Mondj igent, és add kölcsön Rikust meg Neevát!
Mielőtt Tithian kimondhatta volna a várva várt szavakat, egy üzenetet hozó templomosnő lépett hozzájuk. Ura fülébe súgott valamit. Agis barátja tudatába férkőzve hallgatózott. A nő hangja tompán jutott el hozzá. Annyit felfogott, sürgős dologról van szó, ám a lényeget nem érzékelte, és nem akart mélyebben Tithian tudatába férkőzni, hogy kiderítse. Minél kevesebbet tett, annál valószínűbb volt, hogy a főtemplomos nem veszi észre jelenlétét.
— Bocsáss meg egy percre, barátom — kérte Tithian, és ellépett mellőle. Beszélgetni kezdett a templomosnővel, de közben egyszer Agisra nézett, és elnézést kérően megvonta a vállát.
Agis türelmesen várt, és hogy megőrizze jelenlétét Tithian elméjében, tovább adagolta az emlékeket.
...Tierney jelent meg a domb tetején. Már felöltözött — egy csipkeköpeny volt rajta. Büszke volt a fiúkra, akik megmentették az életét. Agis gyorsan elmesélte, Tithian hogyan vette észre a githeket, és milyen páratlan ügyességgel védte meg őt a harmadik támadásától...
A főtemplomos hosszú percekig beszélgetett a hírhozóval. Tithian arca elkomorodott, de Agis nem merte kifürkészni a gondolatait. Ebben a helyzetben túl kockázatos lett volna ilyesmivel próbálkozni.
Amikor Tithian visszatért barátjához, így szólt:
— Köszönöm az ajánlatodat, Agis, de azóta az intézőm viseli gondját a birtokomnak. Nem olyan ügyes, mint te, de nincs szükségem rá, hogy megnöveljem a földemből származó bevételeimet. Remélem, megértesz. Nem szeretném félredobni egyik leghűségesebb emberemet.
Tithian elméjében Agis felfedezte, a felébresztett emlékeket hatalmas, néma fehérség veszi körül. Nem tudta, milyen hírt hozott az a nő, de bármit mondott, felébresztette vele a főtemplomos gyanakvását, aki most már óvatosan megpróbálta elhomályosítani a múlt képeit. A szenátor egy pillanatra megrémült. Lehet, hogy Tithian felfedezte a jelenlétét? Nem, ez nem fordulhatott elő, ám ha mégis megtörtént volna, azóta már tucatnyi templomos rohanna felé, hogy őrizetbe vegye.
— Nem akartam kitúrni a helyéről az intéződet — magyarázkodott Agis. — Csak szerettem volna megmutatni, hogyan lehet több termést...
Tithian felemelte a kezét, s félbeszakította.
— Az intézőm nagyon büszke a szakértelmére — mondta. Megfogta Agis karját, és elindult vele a ziggurat felé. — Van viszont egy fiatal gladiátorom, akit átküldhetek hozzád. Ajándékként. Ő majd távol tartja a rablókat az ültetvényedtől.
Agis elkapta a főtemplomos tekintetét.
— Az intéződnek semmi köze az egészhez — mondta hangnemet váltva. — Egyszerűen arról van szó, hogy nem bízol bennem.
Beszéd közben próbaképpen egy fekete bűntudatkígyót küldött az emléket körülvevő fehér pusztára. Alig néhány pillanattal később egy hegyhez hasonló alak jelent meg Tithian tudatának horizontján. A sötétség lassan alakot öltött, és egy tükörsima, éjfekete, lapos tetejű piramissá változott. Agis döbbenten vette tudomásul, a piramis olyan dolog, amit Tithian a közelmúltban látott, s ami súlyos teherként nehezedik a lelkére.
A piramis tetejéről üvegszerű, fekete gömbök gördültek alá, hogy összezúzzák a bűntudatkígyót. Agis minden erejét megfeszítve szárnyakat varázsolt teremtményére, és a fehér puszta fölé emelte. Egy pillanatra eltűnődött, vajon a gömbgörgeteg lehet-e Tithian ellentámadása. Amikor a fekete golyók a piramis aljába értek, nem álltak meg, továbbgurultak. A fehér pusztában egy fekete lyuk jelent meg; a gömbök mind ebbe hullottak. Agis lejjebb eresztette szárnyas kígyóját. A verem falát obszidiántéglák borították.
Hatalmas mennyiségű, tűzforró emlékgejzír csapott ki a veremből. Agis egy alacsony, vézna, aranydiadémot viselő férfi fekete szemébe meredt. Megremegett, amikor rájött, Kalakot látja. Arra gondolva, hogy Tithian csapdába csalta, Agis rémülten, maradék erejét latba vetve felemelte, és messzire röptette a fekete kígyót.
A kígyó Tithian tudatának határához közeledett, ám amikor meghallotta Kalak hangját, megállt a levegőben.
— Láttad a járatot, ami az arénát összeköti az alagutammal?
Agis a piramis felé fordította a szárnyas kígyót. A király töpörödött alakja az obszidiánépítmény mellett állt. Göcsörtös ujjait végighúzta a sima felületen, szemét az előtte álló Tithianra meresztette. Agis megnyugodott: nem került csapdába, csak belebotlott egy másik emlékbe.
Tithian bólintott.
— Igen, királyom.
— Helyes — mondta Kalak. — A ziggurat felépítése után rendezendő játékok során a piramisomat helyezd a porondról nyíló csapóajtó fölé, de csak akkor, amikor kezdetét veszi az utolsó viadal. Intézd úgy, hogy mindenki azt higgye, ez is szerepet kap a harcban.
— Mi legyen a trónussal és a gömbökkel? — kérdezte Tithian. — Azokat is átvigyem az arénába, felséges úr?
— Nem! — Kalak olyan dühös lett, hogy félő volt, menten megöli Tithiant. — Máshoz hozzá se nyúlj! A gömbök és a trón itt maradnak velem!
— Ahogy kívánod. Bocsásd meg kíváncsiságomat. Van még valami, amit tehetek érted?
Kalak bólintott.
— Amikor kezdetét veszi az utolsó küzdelem, zárd be az aréna kapuit. Valamennyit.
— Meddig?
— Nem kell törődnöd a kinyitásukkal...
Az emlékben Kalak elhallgatott, és lassan semmivé foszlott. Tithian a szenátor repülő kígyójára nézett. A fekete piramis a fehér puszta fölé emelkedett, és lassan a kígyó irányába lebegett. Agis most már biztosra vette, hogy a főtemplomos felfedezte jelenlétét. Kígyóját nyíllá változtatta, és úgy lőtte keresztül Tithian tudatán, mintha villám volna.
Egy pillanattal később megszakadt a főtemplomos elméjével létesített kapcsolata.
— Aki az enyémhez hasonló pozícióba kerül, senkiben sem bízhat. Még a barátaiban sem. — Tithian, mintha mi sem történt volna, folytatta az abbamaradt beszélgetést.
Agis nem volt olyan állapotban, hogy képes legyen felfogni a szavak értelmét. Iszonyatosan kimerült Tithian elméjében. Megbotlott, kis híján elesett. Érezte, barátja megfogja a karját és visszarántja, mielőtt legurult volna a nézőtér kőpadjai között.
— Vigyázz! — mondta Tithian. — Nem szeretném, ha elbuknál.
Agis pislogott.
— Köszönöm, hogy aggódsz értem — mondta kis gúnnyal. Jobbra, majd balra nézett, de nem látta az őröket, pedig arra számított, a főtemplomos a történtek után lefogatja. — Miért nem tartóztatsz le? — kérdezte a terasz szélén körbefutó falhoz támaszkodva.
— Miért tenném? — kérdezett vissza Tithian. Elvonta barátját a faltól, és a félelmetes nagyságú ziggurat felé fordította. — Mondd, Agis, szerinted Kalak miért építi fel azt a tornyot?
— Te építed — mondta Agis keserűen, mert eszébe jutott, hogy a főtemplomos elkobozta a rabszolgáit. — Neked kell tudnod.
Tithian megvonta a vállát.
— Nem tudom. Ha tudnám, elmondanám — felelte meleg hangon. — A király még nekem sem árulta el, mi a célja vele. Mindent megmutattam, amit tudok... és amitől félek.
Agis fáradtan forgatta a szemét.
— A szónoklatod másnak add elő — mondta. — Én túlságosan jól ismerlek. Te csak a saját életedet félted.
— Kalak tervei... Még az én szememben is iszonyatosak. Vajon miért van szüksége arra, hogy negyvenezer embert bezárjon ebbe az arénába? — tűnődött Tithian. — Persze, persze, ha én nem leszek ott a negyvenezer között, számomra az egész nem olyan nagyon borzasztó, de ez most nem számít. Nekem sem tetszik ez az egész...
Agis a homlokát ráncolta.
— Miről beszélsz?
Tithian csúfondárosan felhúzta a szemöldökét.
— Azt hiszem, elég okos vagy ahhoz, hogy kitaláld... Ha pedig te nem tudod felfogni, barátaid, akik nem szívesen mutatják meg arcukat a nyilvánosságnak, biztosan megértik.
Agist megdöbbentette, hogy Tithian tud a Titkos Szövetséggel való kapcsolatáról, de megpróbálta leplezni rémületét.
— Tegyük fel, valóban ismerek valakit, akit érdekelhet Kalak terve. De miért mutattad meg a piramist, és mit vársz a király ellenségeitől? Mire jöjjenek rá vele kapcsolatban?
Tithian megfogta Agis karját.
— Életben akarok maradni — mondta, a kijárat felé vezetve a szenátort. — Ahhoz, hogy ez sikerüljön, két dolog szükséges. Először: az Elfátyolozottaknak el kell árulniuk, hol rejtették el az amulettjeiket. Ha rövid időn belül nem találom meg az utolsót is, Kalak végez velem. Másodszor: meg kell akadályozniuk, hogy a király végrehajtsa a játékokkal kapcsolatos tervét, bármi legyen is az. Én is ott leszek, és nem látom okát, Kalak miért kímélné meg a főtemplomosait.
— És mit kínálsz cserébe mindezért?
— Bármit, ami miatt nem kerülök életveszélybe — felelte Tithian. — Mondjuk megengedem, hogy Sadira beszéljen a rabszolgámmal, Rikussal... Persze csak akkor, ha megtaláltam az amuletteket.
Agis megtántorodott. Nehezére esett, de nem kérdezte meg Tithiantól, honnan tud Sadiráról. Magától értetődőnek tűnt, a főtemplomosnak van egy kémje, aki vagy az ő közelében dolgozik, vagy azonos a Szövetség valamelyik magasabb rangú tagjával.
— Úgy látom, nagyon kimerített művészeted gyakorlása. — A főtemplomos nevetve nézett a botladozó Agisra, és megtorpant.
A kapu előtt álltak, amelyen keresztül a szenátor az arénába érkezett.
— Kölcsönadjam a gyaloghintómat? Szívesen hazavitetlek.
— Nem akarlak megbántani — felelte Agis —, de inkább négykézláb mászok haza, mintsem elfogadjam tőled ezt a szívességet.
Elindult, de Tithian megfogta a karját.
— Mellesleg... Van még valami, amit tudnod kell az ajánlatomról.
— Mi az?
— Nem kötöttünk fegyverszünetet — hangsúlyozta Tithian. Eleresztette Agist. — Vigyázz magadra!